édesanyja valakinek.

Gyors poszt. Eddig is ismertem ezt a számot, de irtóra nem figyeltem oda a szövegére... Most megtettem és ha van szöveg, ami most kb. 100%-ban illik rám, akkor ez-az... Na jó, azért innen onnan vegyünk el, illetve adjunk hozzá, de akkor is óriási.

Mindenkinek szép napot mára!

Igen. Tudom. Azt írtam, hogy nem lesz több, de van. Nehéz napokat élek át, hála a magasságos jó Istennek nem vagyok beteg, illetve semmi ilyenről nincs szó, de maga az érzés nyomaszt.

Megpróbálok a hétköznapokban nagyon-nagyon normálisan viselkedni, hogy senki ne lássa azt rajtam, hogy mennyire vívódok belül, illetve próbálok nyitni új terek, lehetőségek felé, de az se könnyű, főleg, hogy nem is mindig 100%-ban olyan embereket sodor az élet irányomba akikre szükségem van.

És félre értés ne essék, nem azzal van most szerintem a legnagyobb bajom, hogy Ő nem lehet az enyém, hanem szükségem volna valakire. Szeretem, tisztelem és megbecsülöm a családomat, a barátaimat, a hozzátartozóimat, de amit egy kapcsolat tud adni nő és férfi között, az azért egészen más.

Úgy vélem, hogy ez-az év már ezen gondolatok kíséretében fog eltelni, aztán talán az új év, új távlatokat nyit meg, új örömöket hoz és lehet beköszönt az, amire most már nagyon vágyom.

Addig is kedves blogot olvasók, tűrjétek még kicsit lelki vívódásaimat, és nevessetek rajtam nagyokat, sajnáljatok, gondoljátok át a belőlem kikívánkozó dolgokat, de mindenekelőtt becsüljétek meg - NAGYON -, ha van valakitek.

Addig én meg elbiciklizek...

Aztán kitudja... :)

Nem vagyok depressziós, illetve az előbb azt írtam, hogy ez-az utolsó, de akkor legyen ez, és tényleg ez!

Nem volt egyszerű a hétvége. Furán indult, de jól éreztem magam, annak ellenére, hogy voltak pillanatok, amikor magát az ördögöt is a falra festettem, vagyis festették. Aztán olyan dolgok történtek, amik sajnos az érzéseket nem, hogy törölték volna, hanem picit elmélyítették.

Ezt-az egész irományt is megmutattam Neki, kitudja lehet emlékszik is rá. Pont, arra gondoltam, hogy törlöm is az egészet, de mivel elég jó kiírni magamból a kavargó érzéseimet, így egy darabig még biztosan marad.

Nagyon sajnálom, hogy talán soha nem leszünk egy pár, de a nyafogás nem fog megoldani semmit. Tudom, hogy mik a céljaim, hogy hova is tartok és, hogy mi kell, hogy most prioritást élvezzen az életemben.

Szóval ez-az utolsó ilyen "nyafi" poszt, a közeljövőben már előre tekintek. Legalábbis megpróbálok.

 

"Ha öreg leszek meglesz mindenem

De nem fogja meg a ráncos kezem..."

És, hogy a jövőbe is tekintsünk, egyre határozottabban érzem, hogy mivel akarok foglalkozni, hogy mit akarok csinálni és miben akarok sikeres lenni.

Nem könnyű dolog és biztosat mondani nem lehet, bizton nem lehet állítani valamit, de ha már egy valamiben nem vagyok sikeres, akkor talán pont ez a része lesz az életemnek, amiben sokra vagyok hivatott, sokra fogom vinni.

Mivel már nagyon belejöttem, a videók linkelgetésébe, így megpróbálok megosztani egy videót, az egyszerű blogszerkesztési móddal is közzé tenni az oldalon egy videót. A ma esti gondolataimat legjobban Mező Misi és a Magna Cum Laude egyik nagy sikerű száma fejezi ki a legjobban, mely a következő, illetve a következőképp szól:

Az idézet, pedig a következő lenne:

"Lehet, hogy eltört,
Lehet, hogy valahol elszakadt.
De van néhány olyan sérülés,
Amit nem kell megragassz."

Szóval igen... Vannak olyan sérülések, amit nem kell mindenáron megragasztani. Próbálom magam függetleníteni a dologtól, az érzéstől, de nehéz. Még attól is nehezebb, nehéz, mivel egy helyen dolgozunk és akarva, akaratlanul is találkozunk. Nehéz, mert a különböző közösségi oldalakon, ha ránézek, ha látom, hogy "aktív", akkor mindig belém bújik a kisördög és hajt a vérem...

Nehéz, mert kimegyek az utcára, utazok, sétálok és szinte mindenhol szerelmes párokat látok, akik hol épp nagyon boldogok, hol veszekednek, de tény, hogy ők együtt vannak egy olyan emberrel, aki iránt, ha nem is feltétlen bizalmat táplálnak, de együtt vannak, egy párt alkotnak.

Nehéz, mert régóta hajszolom azt az érzést, amit eddig életemben egyszer éreztem igazán, egyszer meg egy picit és most talán hasonló támadt bennem, amióta megláttam...

Viszont az a nemű ellenállás, nemtörődömség, amit irányomba mutat, az zavar és nem nagyon akarok meghunyászkodni, illetve saját énemet félredobva mindent feltenni egy lapra, egy olyan dologért, ami nem is az, hogy bizonytalan, de teljesen a sötétbe burkolózik.

Szóval, most talán, ha nem is 100%-ban, de úgy 90%-ban beláttam azt, hogy ez a hajó vagy elment, vagy, pedig ki se kötött, hanem csak egy szigetről integettem neki... :(

Utóirat. A blogot nem csak arra szánom, hogy a lelki vívódásaimat kifejezzem, de most jobbára ez tölti ki a gondolataim javát, így egyelőre ezzel kell, hogy a kedves olvasó megelégedjen. Ígérem lesz ez még jobb is, illetve más!

Mivel tegnap jól esett kiírni magamból, azt ami kavargott a fejemben, így ezután a nap után is valami hasonlót teszek, illetve próbálok tenni.

Kicsit irigylem ilyenkor a Harry Potter filmek legbölcsebb emberét, Albus Dumbledoret, mivel az a szerkezete, amibe naponta kitudta üríteni a fejében kavargó gondolatokat több, mint ínyemre való volna most. Persze a délután folyamán felszívott Államháztartástan I. leckét szigorúan magamban tartanám, hisz holnap annak még haszna lehet! :D

Szóval a mai napon, ismét láttam, mi az, hogy láttam... Kb. három méterre ült tőlem és most nagyon hidegnek éreztem. De, aztán talán elkezdett langyosodni, már szólt is hozzám, majd váltottunk is 1-2 szót... Elfoglalt, mint mindig.

Lehet ember ennyire elfoglalt? Biztosan. Néha én is elfoglaltnak érzem magam, bár nem szívesen veszek 2-3 dologtól többet a nyakamba.

Viszont a post érdemi részének nem ezeket a gondolatokat szántam. Egyszer ez a valaki, azt mondta nekem, hogy nem rég (a nyáron) ért vége egy hosszú kapcsolata egy olyan valakivel, akibe tényleg szerelmes volt.

Vegyük a nyár legforróbb hónapját egyfajta kiinduló dátumnak, az-az júliust. Július óta, eltelt kb. 3-4 hónap. Szóval mit tennék én, milyen lennék, ha 3-4 hónapja lett volna vége életem első nagy szerelmének.

Magam sem tudom. Nem akarom védeni őt, de megértem. Mert ilyen vagyok. Megértem, mert átéltem. Igaz nem volt annyi idő, amennyit ő mondott, de sok volt. Nagyon sok. Novemberben nem találtam a helyem. Randizgattam, de mindenhol, mindenben és mindenkiben őt láttam. Őt akartam, senki mást. Így hát kedves karma, köszi, hogy megmutattad nekem az akkori saját magam és ígérem, hogy egy darabig türelmes leszek.

Aztán kitudja... Várni az idők végezetéig nem akarok. Hisz olyan buszra nem várunk, ami meg se áll a megállóban, hanem inkább elindulunk gyalog. :)

Fura az élet. Mindig akkor, hoz, illetve okoz meglepetést, amikor az ember nem várná. Nem vártam a pénteki üzeneteket, mert úgy éreztem, hogy azt az előző dolgot már 100%-ban lezártam. Félreértés ne essék, lezártam. De elgondolkodtatott, hogy vajon a karma, vagy a sors, vagy a felettünk álló "hatalom", miért ilyen formán alakítja a dolgait?

Ott van Ő... Annyira egyszerűnek gondolnék vele mindent. Hisz megértjük egymást, tudunk beszélgetni, talán működőképes is lenne a dolog, erre meg napok, sőt mi az, hogy napok..., inkább hetek óta 5-10 percnél többet nem beszélünk. Nem tudom miért...

Lehet elrontottam, lehet, hogy nagyon nyomultam, de egyszerű a mentségem, nagyon boldog akartam lenni. Még talán attól is jobban.

Viszont, rossz mert azt érzem, hogy mindennél messzebb vagyok tőle és, hogy áthidalhatatlan a távolság kettőnk között, annak ellenére, hogy... De ezt ugye már írtam.

Nem tudom mitévő legyek. Hiányzik.

Kilátástalanság. Fakkoff! :(