Mivel tegnap jól esett kiírni magamból, azt ami kavargott a fejemben, így ezután a nap után is valami hasonlót teszek, illetve próbálok tenni.

Kicsit irigylem ilyenkor a Harry Potter filmek legbölcsebb emberét, Albus Dumbledoret, mivel az a szerkezete, amibe naponta kitudta üríteni a fejében kavargó gondolatokat több, mint ínyemre való volna most. Persze a délután folyamán felszívott Államháztartástan I. leckét szigorúan magamban tartanám, hisz holnap annak még haszna lehet! :D

Szóval a mai napon, ismét láttam, mi az, hogy láttam... Kb. három méterre ült tőlem és most nagyon hidegnek éreztem. De, aztán talán elkezdett langyosodni, már szólt is hozzám, majd váltottunk is 1-2 szót... Elfoglalt, mint mindig.

Lehet ember ennyire elfoglalt? Biztosan. Néha én is elfoglaltnak érzem magam, bár nem szívesen veszek 2-3 dologtól többet a nyakamba.

Viszont a post érdemi részének nem ezeket a gondolatokat szántam. Egyszer ez a valaki, azt mondta nekem, hogy nem rég (a nyáron) ért vége egy hosszú kapcsolata egy olyan valakivel, akibe tényleg szerelmes volt.

Vegyük a nyár legforróbb hónapját egyfajta kiinduló dátumnak, az-az júliust. Július óta, eltelt kb. 3-4 hónap. Szóval mit tennék én, milyen lennék, ha 3-4 hónapja lett volna vége életem első nagy szerelmének.

Magam sem tudom. Nem akarom védeni őt, de megértem. Mert ilyen vagyok. Megértem, mert átéltem. Igaz nem volt annyi idő, amennyit ő mondott, de sok volt. Nagyon sok. Novemberben nem találtam a helyem. Randizgattam, de mindenhol, mindenben és mindenkiben őt láttam. Őt akartam, senki mást. Így hát kedves karma, köszi, hogy megmutattad nekem az akkori saját magam és ígérem, hogy egy darabig türelmes leszek.

Aztán kitudja... Várni az idők végezetéig nem akarok. Hisz olyan buszra nem várunk, ami meg se áll a megállóban, hanem inkább elindulunk gyalog. :)