Igen. Tudom. Azt írtam, hogy nem lesz több, de van. Nehéz napokat élek át, hála a magasságos jó Istennek nem vagyok beteg, illetve semmi ilyenről nincs szó, de maga az érzés nyomaszt.

Megpróbálok a hétköznapokban nagyon-nagyon normálisan viselkedni, hogy senki ne lássa azt rajtam, hogy mennyire vívódok belül, illetve próbálok nyitni új terek, lehetőségek felé, de az se könnyű, főleg, hogy nem is mindig 100%-ban olyan embereket sodor az élet irányomba akikre szükségem van.

És félre értés ne essék, nem azzal van most szerintem a legnagyobb bajom, hogy Ő nem lehet az enyém, hanem szükségem volna valakire. Szeretem, tisztelem és megbecsülöm a családomat, a barátaimat, a hozzátartozóimat, de amit egy kapcsolat tud adni nő és férfi között, az azért egészen más.

Úgy vélem, hogy ez-az év már ezen gondolatok kíséretében fog eltelni, aztán talán az új év, új távlatokat nyit meg, új örömöket hoz és lehet beköszönt az, amire most már nagyon vágyom.

Addig is kedves blogot olvasók, tűrjétek még kicsit lelki vívódásaimat, és nevessetek rajtam nagyokat, sajnáljatok, gondoljátok át a belőlem kikívánkozó dolgokat, de mindenekelőtt becsüljétek meg - NAGYON -, ha van valakitek.

Addig én meg elbiciklizek...